Az elmúlt 1-2 hétben úgy érzem, sikerült talán megint nagyot lépnem a "gyermek-nemeszik-és-stresszelek" elengedése terén...:-) Köszönhető ez többféle befolyásoló tényezőnek is, amik közül az egyik meghatározó legutóbbi olvasmány-élményem is. Apránként olvasgatom kedvenc német
gyerekvegás könyvem, amiben rábukkantam egy nagyon hozzám szóló fejezetre, amiből közre is adnék néhány nagyon hasznos gondolatot:
"Fontos az ételhez való egészséges viszony kialakítása a gyermekben!
Az éhség- és jóllakottság-érzet egyértelmű tapasztalata szükséges ahhoz, hogy gyermekünk egészséges viszonyban álljon az ételekkel, az étkezéssel. Tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy megerősödjön gyermekünkben ez a természetes reakció, és kerüljünk el mindent, ami megzavarhatja ezirányú fejlődését!
Már a csecsemőkori táplálásnál is igyekezzünk szem előtt tartani egy fontos alapszabályt: csak akkor etessük meg a babát, ha éhes! Tápszeres etetés esetén ne a csomagoláson megadott mennyiségekhez igazodjunk, és ne essünk pánikba, ha gyermekünk kevesebbet eszik, vagy iszik, mint a különféle táblázatokban megadott mennyiségek. Egy egészséges gyermeket csak időnként méricskéljünk, ne állandóan! Ameddig a szokásos gyermekorvosi ellenőrzések alkalmával az orvos elégedett a gyermek súlyával, nem kell aggódnunk!
Soha ne kényszerítsük a gyermeket arra, hogy többet egyen, mint amennyit magától is enne. Ily módon ugyanis megzavarjuk a természetes módon jelentkező jóllakottság-érzet kialakulását. Ezen kívül mindenféle nyomás csak újabb ellenkezést vált ki. A folyamatos erőltetés eredménye a kettejük közt kialakuló hatalmi harc lehet, melynek végén gyermeke teljes elutasításba menekül és tudatában lesz annak, hogy ezen viselkedésével megbánthatja Önt.
Az egészséges étvágy nem azt jelenti, hogy a gyermek mindent ügyesen megeszik, amit elé tálalnak, hanem érzékeli, mikor éhes, ezt jelzi a szülő felé és eszik, amíg jól nem lakik. Ha békén hagyjuk, akkor ő pontosan azt a mennyiséget fogja megenni, amennyi jólesik neki, ez a mennyiség pedig egyéntől függően akár napról-napra változhat. Éppen ezért semmi értelme megdicsérni egy gyereket azért, mert mindent megevett, vagy megszidni azért, mert a tányéron hagyott valamit, esetleg kifejezésre juttatja nemtetszését egyes ételekkel szemben."
Egy másik olvasmány, ami nagyon elgondolkodtatott, dr. Kerekes Judit: Babatáplálás kézikönyvének egy bekezdése:
"Gyakori, étvágytalanságnak nevezett panasz, hogy a gyerek keveset, a szülői mérce szerint alig eszik, vagy válogat.
Pedig vannak kisétkű gyermekek, akik már csecsemőkorukban sem eszik meg a szakirodalomban jelzett tejadagot, később a szülők által kiszámított, kimért ételmennyiséget. Ez lehet átmeneti jelenség...
A mama viszont attól tart, hogy picinyénél valamilyen egészségkárosodás alakul ki. Ezért ha eszik, dicséretet kap, ha nem eszik, akkor szidást. Ezt a kicsi nem érti, de szórakoztatja a körülötte zajló cirkusz, és hamar rátanul arra, hogyan lehet evéssel zsarolni a környezetét. Gyakori, hogy a gyerektől többet elváró elégedetlen szülő egyre haragosabb és erőszakosabb lesz. A kicsi ebből is csak annyit ért, hogy anya az étkezésekkor ijesztően megváltozik, és már egyáltalán nem is akar enni, s végül elkezd félni az étkezésektől."
...
A szorongó kisgyerek sem tud enni. A szorongását tovább lehet fokozni az "egyél" parancsszóval. Ilyenkor a gyerek megijed, az elkényeztetettből pedig ez váltja ki a dacot. A felszólító forma következtében az evés azon tevékenységek közé kerül, amiket muszáj megtenni. Követelmény lesz, ahelyett, hogy egy szükséglet örömteli kielégítése lenne. A gyerek csak azért sem eszik, piszmog, bohóckodik, vagy sír. A felnőttek haragja, szidása, fenyegetőzése tovább ront a helyzeten. AZ evés során észlelt kellemetlen érzések az evés képzetéhez kötődnek, és nem csak elnyomják annak természetes élményszerűségét, hanem rossz reflexként rögzülnek. Beindulhat egy ördögi kör, ami kötődik a kellemetlenséget okozó szituációhoz, és valódi étvágytalanságot okozhat már az étkezés előkészületekor vagy a kellemetlenséget okozó személy láttán.
A gyerekek ösztönösen tudják, hogy mikor, milyen és mennyi ételre van szükségük. A pici, ha nem éhes, kiköpi a felkínált ételt, a nagyobbak, ami nekik nem jó, vagy túl sok, azt nem hajlandók megenni, ha nem éhesek, akkor játéknak tekintik az ételt is.
Mi, felnőttek az ételünk el nem fogadását a szeretetünk visszautasításaként éljük meg (és személyiségünknek megfelelően megsértődünk, dühösek vagy agresszívek leszünk, pedig kisgyerekek esetében nem erről van sz! Az igazi anyai szeretet soha sem erőszakos. Tudatosan keresi kedvét, örömét annak, akit szeret, nem mérlegeli a viszonzást, és nem is veszi rossz néven a visszautasítást!"
Visszatérve kis családunk példájához, bizony én is sokszor elkövettem a fenti hibákat az elmúlt hónapokban, amikor egyrészt a rengetegféle pepecselés 80%-a nem ért célt, másrészt a
vashiányos sztorink idején állandó nyomást és cseszegetést kaptam a környezetemből (büntetni viszont sosem büntettem a nemevésért!). Sokszor voltam ideges, és szinte állandóan tipródtam a hús feletti dilemmámom, mármint, hogy adjam, vagy nem adjam a gyereknek. Az eredmény pedig a fent is részletezett, nemevés, szorongás, folyamatos hisztik és időnként zsarolás, manipulálás általa.
Aztán elkezdtem megbeszélni magammal a dolgot, és megpróbáltam lazábbra venni a történetet, és hagyni, tényleg csak akkor egyen, ha éhes, illetve kivárni, amikor szól. (Ebben azért sokat segít már, hogy megtanult beszélni, és nem találgatni kell állandóan!:-)
Lassan úgymond "belenyugodtam" abba is, hogy ő úgy döntött, szeretne húst enni, így nem "harcolok" tovább ez ellen se magamban...
Mindezek együtt ahhoz vezettek, hogy az elmúlt 2 hétben hihetetlenül megnőtt az étvágya, és az általam főzött kajáknak már nem a 80, "csak" az 50%-át utasítja el.:-))
Folyt.köv.
A karfiolkrémleveshez elkészítettem 
Visszautasíthatatlanul beköszöntött a káposztafélék, kelbimbók, zellerek és társaik időszaka! Egy csomó olyan dolog, amit nem annyira kedvelek, viszont idén kihívásként élem meg, hogy egyre fogyaszthatóbb ételeket kreáljak belőlük.:-))
